Ma egy kicsit végre elállt a napok óta újra- és újra ránk köszöntő eső, végre eltűntek a felhők az égről és nem túl meleg, kellemes nyári délutánnak néztünk elébe.
Úgy gondoltam, ki is használom ezt az igazán szép napot arra, hogy végre kiszabaduljak az irodám fogságából és a közeli dombok, szőlők között bringázni indultam.
Erős párába burkolózott a táj. Kukoricával, árpával beültetett táblák mellett haladtam el, távolabb pedig a szőlők között vezetett az út. Kicsit sejtelmes volt a hangulat, a pára, az estébe hajló, halvány napsütés, és a valószínűtlen csend miatt.
Valóban nem törte meg a csendet semmi zaj, a bringám is halkan surrogott, én pedig teljesen belemerültem a látványba, és a természet közelségének érzésébe.
Ahogy így elgondolkodva tekertem, nem sokkal előttem apró kis állatka szaladt át az úton, egyik táblából a másikba: egy pocok volt, és mivel nem érezte veszélyben magát, kényelmesen szedegette a lábait, sőt, beérve a másik táblába, meg is állt, és körülnézegetett.
Ez a kis rágcsáló még közelebb hozta a természetet, de ahogy megláttam, más érzések is előjöttek bennem.
Arra gondoltam, hogy bár még augusztus eleje van, már érezhetően hamarabb jön el az este, és később kel fel a nap.
Lassan learatják már az összes gabonatáblát, és.... bizony, ezek a kis rágcsálók, akik itt szabadon élik az életüket, majd szépen beljebb jönnek a házak közé.
Nem volt még olyan év, hogy ne fogtunk volna egy-két egeret. Általában a kamrában fedezem fel őket, de találkoztam már az emeleten is velük.
Ha nem volt még dolgod egérrel, talán el sem hiszed, mennyire nehéz elkapni őket.
Egy alkalomman fél éjszaka vadásztuk a betolakodó egerünket. A történet nagyon viccesen alakult...
